1.rész

- Marshall érez irántam valamit. Ez már biztos különben nem csókolt volna meg..... kétszer is.. - hadartam a telefont a fülemhez tartva miközben magamra küzdöttem a nadrágomat.

- Kétszer is?! Ezt nem is mondtad! - háborgott Karissa.

- Hé, ne ordibálj a telefonba kiszakad a dobhártyám... A suliban mindent elmesélek..márha nem kések el.

- Jó, akkor készülődj, a suliban találkozunk, szia. - köszönt el barátnőm és kinyomta a telefont. 

Persze csakis nekem lehet ekkora mázlim hogy pont a tanévnyitóról késsek. Reggelizni se volt időm, csak gyorsan összekötöttem a hajam, felkaptam a táskám és indultam is. 

- Pfuj, Karissa ne rágcsáld a hajad kérlek. - fintorgott Laurie az ebédlőasztal túloldaláról. 

Karissanak vannak fura szokásai, de ez az egyik legundibb. Percekig csendben figyeltem a civakodásukat, aztán hirtelen rám terelődött a téma. Természetesen Marshall felől érdeklődtek..

Amint kimondták a nevét magam előtt láttam kócos szőke haját, gyönyörűen csillogó barna szemeit, és eszembe jutott hogyan csókolt... Ha Laurie nem szakítja félbe álmodozásom lehet hogy a lányoknak kiskanállal kellett volna felkaparniuk engem a padlóról.

Ahogy hazaértem ledobtam a táskámat és a nappali felé vettem az irányt.
- Hugi odaadod a távirányítót?? - nyújtotta felém kezét Dylan.
- Hülye vagy? Neked is van kezed, lábad, odamész érte...
Dylan bosszúsan felsóhajtott, majd ledobta magáról a plédet és elment a távirányítóért.
Fáradtan ledőltem a helyére. A kanapé kellemesen meleg volt azon a területen ahol előtte Dylan heverészett. Azt persze nem mondtam meg neki hogy a távirányító valójában nálam van, hagytam hogy keresgélje. Semmi szükségem nem volt a tévé idegesítő zajára. Csendet akartam. Magamra húztam a plédet, és a sarkát ölelgettem. Közben végig Marshall járt a fejemben. Ahogy közelebb hajolt, ahogy rám nézett, ahogy mosolygott... Közben belülről melegség töltött el. Jó érzés volt, de ugyanakkor tudtam hogy nem helyes.
- Melanie!!! Hol van a kapcsoló?
- Keresd csak! Biztosan ott lesz valahol... - böktem oda a bátyámnak unottan, s közben anyu lépett be az ajtón.
- Sziasztok! Melanie, segítenél egy kicsit a konyhában? Vendégeink lesznek vacsorára.
- Szia anya. Ömm... persze... De milyen vendégek?
- A bátyád áthívta az egyik haverját. Gondoltam a szülei is átjöhetnének.
Az egyik haverját? Jajj ne... ugye nem Marshallt? - gondoltam magamban. Persze egyszerűbb lett volna megkérdezni Dylan-t de ez eszembe sem jutott.
Pár órával később a vacsora az asztalon volt tálalva, és kopogtak az ajtón.. Dylan ment ajtót nyitni. Mire a szobámból leértem a földszintre már mindenki az asztalnál ült és rám vártak.
Idegesen végig néztem az asztalnál ülőket, aztán megpillantottam Marshallt. Jajj ne ettől féltem... Egész este ott lesz a közelemben, és úgy kell tennem mintha csak a bátyám egyik haverja lenne. De nem az. Nem csak az. Nekem annál jóval többet jelent. Az egyetlen szabad ülőhely vele szemben volt, így hát más választásom nem volt, oda ültem.
A többiek beszélgettek, de nem tudom miről, nem nagyon figyeltem.. Marsh tökéletesen torzonborz frizurája valahogy jobban érdekelt. Gondolatban épp szőke tincseit babráltam amikor a valóságban pillantásunk találkozott. Egy halvány mosoly jelent meg szája szélén, de próbálta leplezni.
- ...Ugye Melanie? - hallottam a nevemet.
- Bocsi anyu nem figyeltem. Mit mondtál?
- Hol járt az eszed édes lányom? 

- Biztos valami fiúról álmodozott. - Találgatott apu. Ettől a mondattól eléggé zavarba jöttem, mivel a "valami fiú" épp velem szemben ült.
A vacsora alatt szemezgettünk, és többször is rám mosolygott, de a többiek ebből semmit sem vettek észre.
Mivel a gondolataim sokszor elkalandoztak, így nem tudom hogyan, de a vacsora vége az lett hogy Marshall nálunk alszik. Még a gondolattól is kirázott a hideg.

A bátyám szokásához híven hamar kidőlt. Én még a kedvenc sorozatomat néztem amikor ő már a másik szobában horkolt. Marshnak a nappaliban lett megágyazva.
Már későre járt, amikor kikapcsoltam a szobámban a tévét, és csendesen leosontam a nappaliba. Marsh a kanapén ült, és valami újság félét olvasott.
Szóval még nem alszik. - gondoltam magamban. Lassan odalépkedtem, és leültem mellé.
- Melanie, neked nem kéne már aludnod?
- Kéne... Nincs kedved sétálni?
Marsh semmit nem mondott, csak felállt, és felém nyújtotta a kezét. Megfogtam, felhúzott a kanapéról és elindultunk a bejárati ajtó felé. Közben megbotlottam kisebb zajt csapva de szerencsére senkinek nem tűnt fel.

A két utcával odébb lévő szökőkút mellett ültünk egy padon. Sötét volt, és már senki nem mászkált az utcákon. A csendben csak a víz csobogását lehetett hallani. Néhány lámpa halvány fényt vetett ránk. Marshall közelebb húzott magához, hihetetlen érzés volt amikor hozzábújtam és éreztem testének melegét.
- Ugye tudod, hogy senkinek nem beszélhetsz rólunk... - szólalt meg halk, rekedt hangon.
- Tudom. - sóhajtottam, és behunytam a szemem, majd még közelebb bújtam hozzá.