2.rész

Talán a szerencsének köszönhető, talán valami másnak, de másnap reggel mi keltünk fel legelőször, így senki nem tudta meg hogy Marsh az én szobámban aludt, az én ágyamban. Mellettem. Este csak odabújt, de aztán elaludt és nem volt szívem felkelteni. Mindketten lementünk a konyhába, és neki álltam melegszendivcset csinálni.
-Te is kérsz?
- Nem. - nem éppen azt a választ kaptam amire számítottam legalábbis nem ilyen formában. Marsh hangja olyan határozott és durva volt. Nem tudtam mire gondol vagy hogy mit érez.
- Kávét sem kérsz? - próbálkoztam újra.
- Nem azt sem kérek. Kösz. - még mindig elutasító volt, szinte már bunkó.
Ennek meg mi baja? -gondoltam magamban.
- Megbántad a tegnapit? - kérdeztem óvatosan, és olyan halkan amennyire csak lehet, miközben leültem, és az asztalra tettem a tányéromat amin a frissen készült melegszendvics illatozott.
- Talán nem kellett volna.
- Talán mégis? - néztem fel szempilláim alól lehajtott fejjel.
Erre csak elmosolyodott.
 Pár másodpercig még értetlenül meredtem rá, mire végre megszólalt.
- Talán... De azért szívesen megismételném - nézett rám huncut mosollyal az arcán. Láttam a szemeiben hogy komolyan gondolta amit mondott. Megismételné... Végülis csak 6 év és a bátyám választott el tőle.

A hétvégét nagyiéknál töltöttem. Már elég régen aludtam náluk; és más is... Legalábbis a vendégszoba állapotát elnézve. Vastag por lepte be a bútorokat, és a sarokban pók szőtte vékony háló lengedezett. A pici ablakon kevés fény szűrődött be, az is az ágyat világította meg, ami a szoba közepén állt egy éjjeliszekrény és egy fotel között. Az ajtótól balra a falon egy tükör lógott. A por és a kosz apró pöttyökben ragadt az üvegre, nem sok mindent lehetett látni ha belenézett az ember. Ujjammal egy M betűt rajzoltam a koszos felületre.
M mint Melanie, vagy M mint Marshall... - gondoltam miközben mosolyra húzódott a szám.
- Nem lenne gond ha a nappaliban kéne aludnod drágám? Nem készültünk arra hogy itt alszol, így nem lett kitakarítva a szoba. De nagyon örülünk hogy itt vagy! - lépett be a nagyi a szobába.
- Persze mama semmi gond! - mondtam miközben le tapsikoltam kezemről a rátapadt koszt, és nagyi mellett elhaladva kisétáltam a szobából.
A hasam után mentem, vagyis a konyhába. Egy nagy tál frissen sült csokis süti várt az asztalon. Elővettem egy tányért, és tettem rá pár szemet, majd kisétáltam vele az udvarra, ahol leültem a hintaágyra. A nap halványan csillogott az égen, és a szél sem fújt, így egész kellemes idő volt kint.
Elvettem egy sütit és beleharaptam..
Bárcsak Marsh-al lehetnék... Vajon ő most mit csinál? Vajon ő is gondol rám? És vajon miért van ilyen messze? Ja igen, mert én itt vagyok nagyiéknál, több száz kilométerre... Hmm, viszont ezért a sütiért megérte.. - gondoltam magamban.

Az a két nap amit még mamiéknál töltöttem kész örökké valóságnak tűnt Marshall nélkül. Amikor hazaértem épp nálunk volt, ami végül is nem meglepő, mivel a bátyám legjobb haverja... Sokat lógnak együtt, és ennek meg van a jó, és a rossz oldala is.
Amikor megláttam, legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de nem tehettem... sajnos... Nehéz volt visszatartani magamat, hihetetlenül hiányzott, és még mindig úgy kellett tennem "mintha csak a bátyám haverja lenne". Amikor beléptem az ajtón Marsh szeme felcsillant. Egy röpke pillanatig rám mosolygott, de nem éreztem hogy lett volna különösebb jelentősége.
Még pár percig a nappaliban ücsörögtem velük. Marsh - bár próbálta leplezni - végig engem figyelt. Amikor a szemeibe néztem azok mindent elárultak. Az a csillogó barna szempár mintha csak beszélt volna hozzám, az a csillogó barna szempár, az a vágytól izzó tekintet, elárulta hogy én is hiányoztam neki. Nem bírtam sokáig, és ikább felmentem a szobámba. Ha csak egy perccel is tovább maradok biztosan nem bírom ki hogy ne érjek Marshallhoz.
Alig telt el egy perc miután leültem az ágyamra, és már pittyogott is a telefonom. Rejtett számról küldték az SMS-t, de amint kinyitottam tudtam ki a feladó.
"Hiányoztál bébi, kár hogy felmentél. Este 9-kor a szökőkútnál! Puszi: M." - akaratomon kívül is mosoly kúszott arcomra miközben elolvastam az üzenetet. Itt van lent a nappalinkban, körülbelül 2 perce látott utoljára és ilyen cuki SMS-eket küld. Imádom ezt a srácot!!!
Megírtam a matek házit, és bepakoltam a táskámba, mielőtt elkezdtem volna készülődni. Az idő végre felgyorsult - ahogy a szívverésem is - és hamar eljött este 9 óra. Marsh már a padon ülve várt... Azon a padon ahol pár nappal korábban összebújva néztük a szökőkút fényeit. Jó volt újra ott lenni. Főleg hogy Ő is ott volt. Végre nem látott minket senki és szorosan magamhoz ölelhettem.
- Melanie, valamit megkéne beszélnünk. - váltott komoly hangnemre Marsh. 

1.rész

- Marshall érez irántam valamit. Ez már biztos különben nem csókolt volna meg..... kétszer is.. - hadartam a telefont a fülemhez tartva miközben magamra küzdöttem a nadrágomat.

- Kétszer is?! Ezt nem is mondtad! - háborgott Karissa.

- Hé, ne ordibálj a telefonba kiszakad a dobhártyám... A suliban mindent elmesélek..márha nem kések el.

- Jó, akkor készülődj, a suliban találkozunk, szia. - köszönt el barátnőm és kinyomta a telefont. 

Persze csakis nekem lehet ekkora mázlim hogy pont a tanévnyitóról késsek. Reggelizni se volt időm, csak gyorsan összekötöttem a hajam, felkaptam a táskám és indultam is. 

- Pfuj, Karissa ne rágcsáld a hajad kérlek. - fintorgott Laurie az ebédlőasztal túloldaláról. 

Karissanak vannak fura szokásai, de ez az egyik legundibb. Percekig csendben figyeltem a civakodásukat, aztán hirtelen rám terelődött a téma. Természetesen Marshall felől érdeklődtek..

Amint kimondták a nevét magam előtt láttam kócos szőke haját, gyönyörűen csillogó barna szemeit, és eszembe jutott hogyan csókolt... Ha Laurie nem szakítja félbe álmodozásom lehet hogy a lányoknak kiskanállal kellett volna felkaparniuk engem a padlóról.

Ahogy hazaértem ledobtam a táskámat és a nappali felé vettem az irányt.
- Hugi odaadod a távirányítót?? - nyújtotta felém kezét Dylan.
- Hülye vagy? Neked is van kezed, lábad, odamész érte...
Dylan bosszúsan felsóhajtott, majd ledobta magáról a plédet és elment a távirányítóért.
Fáradtan ledőltem a helyére. A kanapé kellemesen meleg volt azon a területen ahol előtte Dylan heverészett. Azt persze nem mondtam meg neki hogy a távirányító valójában nálam van, hagytam hogy keresgélje. Semmi szükségem nem volt a tévé idegesítő zajára. Csendet akartam. Magamra húztam a plédet, és a sarkát ölelgettem. Közben végig Marshall járt a fejemben. Ahogy közelebb hajolt, ahogy rám nézett, ahogy mosolygott... Közben belülről melegség töltött el. Jó érzés volt, de ugyanakkor tudtam hogy nem helyes.
- Melanie!!! Hol van a kapcsoló?
- Keresd csak! Biztosan ott lesz valahol... - böktem oda a bátyámnak unottan, s közben anyu lépett be az ajtón.
- Sziasztok! Melanie, segítenél egy kicsit a konyhában? Vendégeink lesznek vacsorára.
- Szia anya. Ömm... persze... De milyen vendégek?
- A bátyád áthívta az egyik haverját. Gondoltam a szülei is átjöhetnének.
Az egyik haverját? Jajj ne... ugye nem Marshallt? - gondoltam magamban. Persze egyszerűbb lett volna megkérdezni Dylan-t de ez eszembe sem jutott.
Pár órával később a vacsora az asztalon volt tálalva, és kopogtak az ajtón.. Dylan ment ajtót nyitni. Mire a szobámból leértem a földszintre már mindenki az asztalnál ült és rám vártak.
Idegesen végig néztem az asztalnál ülőket, aztán megpillantottam Marshallt. Jajj ne ettől féltem... Egész este ott lesz a közelemben, és úgy kell tennem mintha csak a bátyám egyik haverja lenne. De nem az. Nem csak az. Nekem annál jóval többet jelent. Az egyetlen szabad ülőhely vele szemben volt, így hát más választásom nem volt, oda ültem.
A többiek beszélgettek, de nem tudom miről, nem nagyon figyeltem.. Marsh tökéletesen torzonborz frizurája valahogy jobban érdekelt. Gondolatban épp szőke tincseit babráltam amikor a valóságban pillantásunk találkozott. Egy halvány mosoly jelent meg szája szélén, de próbálta leplezni.
- ...Ugye Melanie? - hallottam a nevemet.
- Bocsi anyu nem figyeltem. Mit mondtál?
- Hol járt az eszed édes lányom? 

- Biztos valami fiúról álmodozott. - Találgatott apu. Ettől a mondattól eléggé zavarba jöttem, mivel a "valami fiú" épp velem szemben ült.
A vacsora alatt szemezgettünk, és többször is rám mosolygott, de a többiek ebből semmit sem vettek észre.
Mivel a gondolataim sokszor elkalandoztak, így nem tudom hogyan, de a vacsora vége az lett hogy Marshall nálunk alszik. Még a gondolattól is kirázott a hideg.

A bátyám szokásához híven hamar kidőlt. Én még a kedvenc sorozatomat néztem amikor ő már a másik szobában horkolt. Marshnak a nappaliban lett megágyazva.
Már későre járt, amikor kikapcsoltam a szobámban a tévét, és csendesen leosontam a nappaliba. Marsh a kanapén ült, és valami újság félét olvasott.
Szóval még nem alszik. - gondoltam magamban. Lassan odalépkedtem, és leültem mellé.
- Melanie, neked nem kéne már aludnod?
- Kéne... Nincs kedved sétálni?
Marsh semmit nem mondott, csak felállt, és felém nyújtotta a kezét. Megfogtam, felhúzott a kanapéról és elindultunk a bejárati ajtó felé. Közben megbotlottam kisebb zajt csapva de szerencsére senkinek nem tűnt fel.

A két utcával odébb lévő szökőkút mellett ültünk egy padon. Sötét volt, és már senki nem mászkált az utcákon. A csendben csak a víz csobogását lehetett hallani. Néhány lámpa halvány fényt vetett ránk. Marshall közelebb húzott magához, hihetetlen érzés volt amikor hozzábújtam és éreztem testének melegét.
- Ugye tudod, hogy senkinek nem beszélhetsz rólunk... - szólalt meg halk, rekedt hangon.
- Tudom. - sóhajtottam, és behunytam a szemem, majd még közelebb bújtam hozzá.